Kiskunfélegyháza, ne álljunk meg félúton!

Napos délelőtt, lassan kerekező nyugdíjasok a diszkontáruház előtt, amott elsuhan egy simson öreg melóssal nyergében.
A város szélén ipartelep. Vagy valami olyasmi. A kinti parkolóban néhány autó, egy olasz autón olasz zászló, éljen a Milán és Berlusconi, talán. A portáról álmosan szól ki a biztonsági őrnek álcázott portás. Zavarjuk, talán már elkezdte megnézni a zseblejátszón a harmadik dvd filmet is. Int, hogy mehetünk, kicsit zavartan ballagunk a kiscsoportban álló melósok irányába. Egyikőjük felénk lép, beszélgetni kezdünk, elkülönülve a többiektől. Ő az idegenvezető. Láthatóan van már gyakorlata abban, hogy megmutassa a gazdasági szörnyűséget, ami százakat temetett maga a dél-alföldi kisvárosban. Bezárt a gyár. Néhány hete. Végleg. Kikapcsolták az áramot, öltönyös emberek szaladgálnak és persze a melósok dühösek. Mert őket kegyetlenül megszívatták. Egy nagy játszma nagy vesztesei lettek ők.
Többségük évtizedek óta vasas. Belenőttek ebbe a gyárba. Láthatóan szívesen jönnek vissza ide megbeszélni a megbeszélendőket, nappal nekik itt a helyük.
Elszívunk pár cigit, beszélgetünk. Nehezedünk egyik lábunkról a másikra. Nézünk szomorú szemekkel, ismerkedünk a sztorival. Ezért jöttünk. Nem hoztunk semmit, de segíteni akarunk. Ahhoz viszont bele kell látni ebbe a mocsokba, ami az elmúlt években felhalmozódott itt.
Kicsit arrébb megyünk, mert ahogy a nap vánszorog, lassan ránk vetül a gyár árnyéka. Ennek a gyárnak az árnyékában borzongatóan hideg van októberben. Néhány hete olajoshordóban égett a tűz, ott melegedtek a sztrájkolók. Persze az sem biztos, hogy sztrájkolók voltak. Jogilag semmiképp nem biztos. Mit csináltak akkor? Felhívták a közvélemény figyelmét arra, hogy őket nagyon komolyan megszívatta valaki. Hónapokat dolgoztak ingyen. Nem Koreáért vagy Vietnámért, mint néhány évtizede, hanem valami kapitalista disznóért, akit még pofán sem tudnak vágni, mert a modern világ kapitalista disznói nem a szomszédban laknak, sőt az sem biztos, hogy léteznek egyáltalán. Helyettük van Szent Profit-előirányzat, ami durvábban nyomorít meg mindenkit, mint a legkegyetlenebb kapitalista disznó.

Persze ez csak a mellékszál. Maradjunk a gyárudvaron, ahol lassan körénk csoportosulnak a melósok és ömlesztve jön az info. Röpködnek a milliárdok, bonyolódik a sztori. Újabb cigik mélyre szívva, úgy talán jobban megértjük, hogy mi van. Aztán rájövünk, hogy minimum Nobel-díjat érdemel, aki mindezt átlátja és aztán el is meri mondani valakinek.

Mert mi a gáz? Az, hogy volt egy jól menő gyár és most nincs. Nem csak az átkosban volt jól menő gyár, hanem később is. Miért volt jól menő gyár? Mert egyben volt a technika és a humán tőke. A kapitalista ennek általában örülni szokott. Miért? Mert sok profitot tud kitermelni. Ez a gyár néhány éve még sok-sok milliárdot termelt. Tiszta hasznot. A mai kapitalista viszont nem szereti a relatív kevés profitot. Ma hülyének nézik azt a kapitalistát, akinek gyára van és melósokkal foglalkozik. Ma az okos kapitalista elitirodában csücsül és almás laptopon csapkodja az entert, csapásonként ezer dollárokat keresve valamely talán a valóságban nem is létező tőzsdén. Ha ügyes, annyit keres egy nap alatt, amennyit egy dél-alföldi gyár egy hónap alatt se termel meg.
Amikor a burzsujtrend ilyen, akkor a gyártulajdonos kapitalista is elgondolkozik azon, hogy mit csináljon. Szarakodjon szakszervezettel, adóhatósággal, könyvelőkkel vagy fogja meg a pénzét és kezdjen vele kaszinózni valamelyik tőzsdén? Erre talán még buzdítják is jól menő tanácsadók, akik néha még jegybankelnökké is kineveződnek olyan országokban, ahol menő dolog a magánosításnak, privatizációnak, közbeszerzési eljárásnak csúfolt lopkodás.

Nem biztos, hogy ez történt Kiskunfélegyházán. De az biztos, hogy tucatnyi milliárd hiányzik a rendszerből. Némi huzavona után az utolsó háromszázmilliós tételt is elvitte egy német megrendelő. A birkaként kezelt magyaroktól ez a huzavona is szokatlan volt. Legújabbkori történelmünkben a melósok először nem ijedtek meg a szekrény-jellegű emberektől, akik nem pakolni, hanem ijesztegetni jöttek a sztrájkolókat. Ami nem ment lent, azt megoldották fent. Elég volt ehhez egy közlemény, amiben a keménykedő szakszervezet budapesti központját nemzetközi perrel fenyegették meg. A magyar vasasok nem a német elvtársaikat keresték meg, hogy csináljanak balhét, nem a bundestagig vitték a keménykedő német multi ügyét, hanem meghunyászkodtak. Azonnal, egy fax miatt. Rémülten jelezték is a sztrájkolóknak, hogy eddig tartott a játék. Ettől helyben úgy megijedtek, hogy maguk pakolták meg a kamionokat. Legalább valami értelmeset csináltak addig is.

Most üres a gyár. Kettőszázhuszonkilenc ember várja a csodát. Városszerte mennek a pletykák arról, hogy ismeretlen beruházókkal zajlik a tárgyalás, akik a pár százmilliót érő licenceket, a lerobbant gépsorokat, a rogyadozó gyárcsarnokokat és a tizenkettőmilliárdnyi adóságot a hónuk alá vágják és mindent elindítanak, mint a régi szép időkben. A városka három parlamenti képviselője vezeti a hívők nagy-nagy gyülekezetét. Jó hinni a csodában, várni a fehér lovon bebaktató szőke kapitalistára, aki egyenként megöleli az összes melóst és egy nagy gombot megnyomva újra elindítja a gyárat.

Csóváljuk a fejünket, időnként elsuhan egy-egy luxusautó. A gyáron belül más gyáregységekhez tartozó főmuftik méregetnek minket bizalmatlanul. Talán már azt nézik, hogy kik azok a nagypofájú melósok, akiket semmiképp nem vesznek fel, még udvart söpörni se.

Szívunk egy mélyet a cigibe, barnaszofik és sodrottak rombolják a melósok szervezetét. Sokan azt mondták, hogy sok itt a Jobbikos, de ennek nem látni nyomát. Egy cigány melós is megáll közöttünk. Még az országban általános ugratások sincsenek. Egy közülük. Van összeesküvés-elmélet, hallunk is egy zsidó nagyvállalkozóról, mint korábbi tulajról, de senki se kezd zsidózni. Inkább román köröket emlegetnek, a securitátét, aminek érdeke gyengíteni Magyarországot. Hát, ebben se vagyok szakértő.

Képtelenül optimista emberek. Hónapok óta nincs pénz csak hitegetés és csodavárás. A sztrájk maga is egy nagy csoda volt. Persze a csodaváró hangulathoz kellettek az illetékes nagyemberek. Mert a balhé már 2009 őszén elindult, akkor jöttek az első külső követelések. Aztán apránként kiderült, hogy a csőd az csőd. Még az utolsó seprűnyélre is jelzálogot tettek. Szépen lefestett üres gépszekrényekre is rányomatták papíron a sokmilliós adósságot. A melósok látták, hogy jönnek az értékbecslők, látták, hogy miket vesznek lajstromba mint értéket, de nem szóltak. Kinek szóltak volna? Bács-Kiskun egy hagyományosan jól működő megye, ahol mindenféle gépezet jól meg van olajozva, az igazságszolgáltatás gépezete is. Kisemberben, egy melósban fel sem merül a gondolat, hogy itt az igazság valaha is zöld utat kap a mutyikkal terhelt hazugságok tengerén. Meg is ijedtek meg nem is. Korábban is láttak már okosságokat. Az egykori jobboldali nagyvállalkozó fővárosi taxicégénél is voltak már bejelentve alkalmazottként, azt is túlélték.
Aztán mégis jöttek a gondok. Tavaszra már nyilvánvalóvá vált, hogy nagy a baj. Elakadtak a fizetések, jöttek az újabb követelések, a korábbi rendelésekkel is akadt probléma bőven. Sokan ekkor leléptek, a többség maradt. Áprilisban azt gondolták, hogy jól tették. A távozóban lévő kormányzat még aláírt egy hitelgarancia alapot kétmilliárd forint értékben. Az indoklásban írtak minden szépet a cégről. A stratégiai fontosságról és hasonló politikai lózungokról. Aztán jött Orbán Viktor és valaki azt mondta, hogy ez a kormányzati váltó nem érvényes. A dolog logikája megvolt. A tizenmilliárd forintnyi adóssághegyen nem segít a kormányzati kétmilliárd. Húzták-halasztották a dolgot, mindeközben a melósok sok hónapnyi ingyenmeló után újabbakat vállaltak. Bár a kormányzati milliárdok úszni látszottak, de horizonton ott maradtak és vannak most is. Az új csodát az Alstom megrendelése jelentette. A dolgozók elhitték, hogy ez az utolsó nagyobb rendelés hoz annyi pénzt, hogy megkapják a fizetésüket. Gyűrték a melót becsülettel, korgó gyomorral. Az utolsó munkadarabokat szinte gyertyafény mellett rakták össze, mert a cég tartozása miatt a villanyt is kikapcsolták. Még akkor is mentek szorgalmasan melózni, amikor nem volt mit. Szakmunkások tisztogatták az árokpartot, ingyen, mert dolgozni azért kell, beléjük nevelték.

Aztán vártak, nem jött senki. Néhány nap múlva tűntek fel a kamionok. Akkor elpattant valami. Olyat tettek, amit a magánszférában még senki. Sztrájkot hirdettek és hátráltatni merték a készárú elszállítását. Tőlünk nyugatra felröppent volna a piros kakas is, melósok ezrei érkeztek volna a településre és cafatokra szedték volna a verőembereket. Itt vitatkoztak, morgolódtak, hallgatták az aggodalmaskodókat és csodavárókat és álltak a kamionok előtt. Fel merték hívni az ország figyelmét a problémájukra. A munkavállalók, azaz melósok többsége szolidaritást vállalt velük. Adományokat is kaptak, amiknek a kiosztása rendkívüli bonyodalmakat okozott, mert nem néhány tucat ember között osztották szét, hanem mindenkinek próbáltak juttatni. Így jelképes lett a komolynak tűnő segítség is. Elméletileg kapni fognak készpénzadományt is, de a legnehezebben az érkezik meg Kiskunfélegyházára. Ha meg is érkezik, a fejenként 2-3000 forintos adomány sovány segítség lesz azoknak, akiknél százezres nagyságrendben állnak a kifizetetlen csekkek, akiknél már a családi pótlék is eltűnik a bankoknál.

Merre van előre? Mi a jövőkép? A válasz nem egyszerű. Forszíroztuk a dolgozói tulajdont, mert a gyár tényleg egyetlen gombnyomással újra mehetne. Állami segédlettel igenis elindíthatóak a gépek, persze komoly gondot jelent, hogy a képzettebb munkaerő már lelécelt. Meósok, esztergályosok nem mernek maguk belevágni egy ilyen dologba.
Önmagukban kevés a hit, ezért is működik a csodavárás. Ha nem a titokzatos befektető, akkor személyesen Orbán Viktor fog megmentőként fellépni. Ezért bíznak abban, hogy böcsületes jobbos polgármestert válaszoltak maguknak. Egy sokdiplomás bölcsészembert, aki gazdaságilag minden bizonnyal nagyon hülye, de szépen el tudott beszélgetni az eléje éhes gyermekekkel járuló munkásküldöttekkel. Megható volt nézni a videót, aminek a végén tegeződve beszélt a melósokkal az egyébként totális gazdasági és szociális csődben lévő város első embere. Persze a választ ő sem tudja arra a kérdésre, hogy mit is lehet csinálni ebben a helyzetben, de mindent megtesz ettől függetlenül.

A kérdés persze jogos. Mit tehet Orbán Viktor? Azt, amit megtett a MAL esetében. A sarkára áll, ostorral a hitelezők közé csap, egy-két nagykaliberű gazdasági bűnözőt börtönbe zár, a 12 milliárdnyi hitelt elválasztja attól a gyártól, ami tokkal vonóval sem ér többet félmilliárdnál, kinevez ide is egy kormánybiztost és újra elindítja a termelést. Miért? Mert erre a cégre szükség van. Olyan erőművi kazánokat raknak itt össze, amire mindaddig szükség lesz, amíg lesz mit elégetni. Mivel csináltak már biomassza erőműhöz is kazánt, ezért azt sem lehet mondani, hogy csak korszerűtlen gáz-olaj-szén-fa tüzelésben gondolkodnának. Elméletileg megrendelés is van bőven, mert abban az árfekvésben tudtak mozogni még a milliárdos profitok idején is, ami nagyon tetszett a fejlett világnak. Ők fűtik Karlsruhe-t, bosnyák városokat és Törökországban is gyökeret tudtak verni.

Néhány hete, amikor a sztrájkolók dühösek voltak még azt is kiírták, hogy „itt az idő”. Sajnos a kormány nem vette a lapot, pedig megtehetné. Valamit tenni kell, mert most a bérgarancia-alap terhére ki fognak fizetni fejenként bruttó egymilliót, de ezt nem old meg semmit. A felszámolás során egyértelműen nem jut semmi a melósoknak, azaz bérüknek még a felét se fogják megkapni. Persze ennek is örülni fognak, de ezek az emberek szívük mélyén még abban reménykednek, hogy a csípős téli hajnalokon bringával tekernek a gyárba és ásítva munkába állnak a rozoga gépek mellett. Nekik ez a gyár nem csak profit, számukra ez az élet. Ez a hely a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben a zökkenők ellenére a biztonság szigete volt a dél-alföldön. Miközben dübörgőt az új magyar kapitalizmus, itt úgy dolgozhattak, mint ahogy megszokták sok-sok korábbi évtized alatt. Most rájuk az a kegyetlen világ vár, amiben az ország nagyobbik része élni kénytelen. Teljes kiszolgáltatottság, napi szintű megalázás, kegyetlen robot aprópénzért.

Többségük azt sem tudja, hogy mi lesz. Idős szakik, akik soha nem csináltak mást, ehhez értenek. Mi lesz velük? Sávosan csökkenő munkanélküli segély? Egy darabig még az sem, mert a munkaügyi könyvelést végző cégnek is tartozik a csődbe ment vállalkozás, erre hivatkozva nem adják ki az alkalmazottak papírjait. Sokuknak lassan egy év elketyeget munkaviszony nélkül, mert csak papíron voltak bejelentve, a valóságban nem.

Mi lesz az álláskeresési támogatás elfogyta után? Az állam hivatalosan is patkányokká minősíti őket azzal, hogy RÁT (Rendelkezésre Állási Támogatás RAT, angolul patkány) kategóriába tarozónak osztja be őket. Havi 28.000 forint segély jellegű jövedelmet kaphatnak, ha addig a kormányzat ezt meg nem szűnteti, mert a segíjes ugyebár a néhány saroknyira lévő Hódmezővásárhelyen már ellenség, márpedig amit ott kimondanak azt kormányzati szinten is osztják. Ráadásul ez csak az anyagi része. Emberileg megjósolhatatlan katasztrófák fognak lezajlani. Az idáig önmagukat hasznosnak gondoló emberek fogják haszontalannak érezni életüket, a jövedelemnélküliség miatt gyakoribbak lesznek a családi konfliktusok, jönni fog a pia, a válások, a züllés és a mélyülő reménytelenség. Nem mindenkinél, de épp elég embernél ahhoz, hogy okunk legyen szentségelni és gyalázni ezt a rohadék rendszert, amelyben ilyen embertelen disznóságok következmények nélkül megtörténhetnek.